Elgondolkodtatóak... De akinek érteni kell az érteni is fogja őket...

Szép álmokat!

Alszik. A szempillái néha megremegnek. Halkan szuszog, s a ruha lassú táncot jár testén. Arcán a leggyermekibb, legősibb kifejezés ül; ártatlanságának emlékét őrzi meg örökre.
Nem élhet így. Bűnei felemésztik egész lényét, alattomosan, mégis büszkén. Bemocskolják tisztaságát, míg alantasabb lesz a legrosszéletűbb embereknél is. Tönkretett.
A karja vékony és selymes. Az erei békésen lüktetnek. Én új utat nyitok nekik. Tócsa gyűlik a padlón. Figyelem testének utolsó rezdüléseit. Kinyitja a szemeit, bennük aggodalom látszik, és az, ahogyan belenyugszik sorsába.
Egyre hidegebben és vádlóbban néz rám. Meg tudnám támadni. Többé nem pislog... Üveges szemeivel engem okol mindenért...

Egy pillanat

Csak ült. Meredten bámulta a képeket a falon. A horrorisztikus festészetre tökéletes példák. Elvérzett, megerőszakolt nő, elrabolt kisgyerek, zokogó anya pisztollyal a kezében. Szereti az ilyen festészetet. Az arcok miatt. Félelemtől, fájdalomtól, borzadálytól eltorzult, sokkoló, kifejező arcok. Az elvérzett nő ruhája hófehér, bár körülötte vértenger. Arcára kiült a halál borzadalma. Szája, szeme nyitva fogai hiányoznak. Talán sikoltani próbált. Nézte meredten a képet. A fekete falakon a képek még tragikusabban hatottak. A cigarettafüstben a csend kissé nyomasztó volt. Mindössze két gyertya égett minden asztalon. Az emberek csendben beszélgettek, de az asztalától messzebb senki nem hallott semmit. Zene nem szólt. Megjött az, akire ő várt. Fekete sálját letekerte, kabátját levette, rágyújtott egy cigarettára. mélyen leszívta a füstöt. Ő aki eddig rá várt, most nem szólt semmit. Nem volt mondanivalója abban a pillanatban. A hely félelmetes volt. Ide jártak néha. Az antiszocialitás helye volt ez. Ha csöndben ült, és nézte a képeket akkor sem gondolták róla, hogy beteg. Rá sem néztek az emberek. Egy ilyen asztalnál tökéletesen jelentéktelennek tűnt mindenki. Itt nem kellet az emberek arcába néznie. Itt nem vettette meg senki azért ha megvetette az életet. Fájdalom állt töményen a levegőben. életundor, halál. Fájdalomból, gyűlöletből született ez a hely, az is élteti. Egy csöndes zug, ahol nyugodtan sajnálhatja magát. Csodálatos egyben szánalmas egy hely ez. Talán annyira fog egyszer fájni, hogy nem lét be többet ide. És ha már nem akar bejönni akkor mondhatja hogy meggyógyult. Addig nem. Volt egy időszak mikor nem járt ide. Mikor mosolygott egyszer. Azóta még nem. Műnek és álnoknak érezte az emberek mosolyát. ahogy az életet is. Itt nem kell annak lennie amit elvárnak, itt lehet ami szeretne.
Az ember akire vár megszólalt:
- Ezt neked csináltam - mondta és felhúzta a pulcsiját az alkarjáról. A bőrébe csak egy szó volt késsel vágva. a hegek rajzolták ki a betűket:
FÁJDALOM

Az utolsó perc

Hideg volt a kő, aminek neki támasztotta vérző testét. Balkarja élettelenül lógott az oldalán. Tudta mozgatni de érezte nem sok esély, van rá, hogy valaha is olyan legyen, mint azelőtt. Optimista gondolkodása azt sugallta, hogy csak a sebből folyó vér látványa miatt olyan borzalmas, amúgy néhány öltés egy-két oltópisztolynyi szérum és jobb, mint újkorában. A jeges szél lassan havat kezdett szórni magából. Az apró szemű kristályok az arcába vágódtak, a fagy miatt úgy érezte, mintha tűvel szurkálnák remegő arcát. Jobb karjában még mindig szorongatta kiürült fegyverét. Nagyon nehezen tudta mozgatni a fejét, de azért ment. Szomorú látvány fogadta. Emberei halottan feküdtek mellette, holttesteik között ellenséges katonák tetemei bűzlöttek. Elhunytak testét lassan befedte a hó. – Az élet is ilyen! – gondolta Wallis százados. Az emlékezet fátyla mindent beborít és vége. A múlt homályába vész minden. Becsület, Igazság, Önfeláldozás, Szerelem.

Végig gondolta, hogy is került ide. Az egyik nap még történelmet tanít egy középiskolában, másnap már azt kérdezik tőle, hogy milyen fegyvernemhez akar csatlakozni. A kegyetlen kiképzés, megaláztatások sorát kellett elviselnie hiába volt tiszti rangja. Aztán az első harcok, mikor látta az ellenség arcát, mikor először ölt… Már rég nem hitt a hazafiasságban, hogy a népéért harcol, úgyis néhány fejes majd elnöknek jelölteti magát, szinte hallotta, ahogy a propaganda gépezet hajtogatja majd, hogy ezt meg ezt az ütközetett, milyen hősiesen nyerték meg. A bársonyszékből. Az egész élete lassan peregni kezdett előtte, nagyon lassan. Nem volt se vígjáték, se más! Már nem bánta, hogy végett ér, csak gyorsítani szeretné egy kicsit. A nő, akit szeretet soha nem lehetett az övé, a munkáját se becsülték. Katonaként meg tette a kötelességét. Ha tehette volna, megmenti az embereit, de nem tudta…

A távolban fény villant, de már késő volt a 101. Űrdeszant 506. ezredének Easy századának. Wallis egy pillanatra forró csókot érzett az ajkán. Szemeiben vágyainak asszonya tükröződött. Keze az ő kezét kereste, miközben a fény föléje ért. Utoljára mosolyodott el, miközben könnyei arcára fagytak...

A halál pillanata

Azt mondják a halálunk pillanatában lepereg előttünk az egész életünk. Minden jó és rossz emlék újra felelevenül. Minden élményt újra átélünk.
És most itt vagyok. Nézem a testem mellett kétségbeesve, magába roskadó embert. Nem nyúl hozzám, csak néz. Némán sír, csak rázkódik a válla, és a szeméből könnyek szöknek útjukra.
Letérdelek mellé, megpróbálom letörölni a könnyeit. Mikor hozzáérek szemeit rám emeli, és elhúzza magát tőlem. Nem láthat, hisz én már meghaltam, mégis, mintha érezné lelkem jelenlétét.

Szemeibe nézek, mely szinte üres. Imádtam a játékosan fénylő szemeit, melyből mindig a boldogság sugárzott. De most... De most könnyekkel van tele, mintha egy titkos köd-ajtó fedné el szemét. Kialudt belőle a tűz.
Testemre nézek, mely kicsavartan feküdt a szőnyegen. Vérzik a fejem. Az arcom beesett, szemem körül a fáradtság jeleként sötétkék, szinte már szürke karikák vannak. A bőröm fehér, a szám kék, résnyire nyitva van, mintha kiáltani szeretnék. Az ujjaim, a kezem, görcsösen ökölbe van szorulva.

Barátomra nézek, az mind a te hibád. Miattad vagyok itt. Ő abbahagyja a sírást, íróasztalához lép. Leül a székbe, fejét tenyerébe temeti. Mélyeket lélegzik, nagyokat sóhajt. Gondolkozik, én is azt teszem.

Nem voltunk már jóba. Rég nem. Nagy szerelemnek indult, azt hittem vele fogok megöregedni, vele élem le az életem. A sors fintora, hogy ez utóbbi valóra vált.
Összeköltöztünk a szülői dac ellenére, és boldogok voltunk. Nem akartuk elengedni soha a másik kezét. Tiltott, lopott csókokat váltottunk. Mindig a másik kedvében jártunk.
A reggelit mindig az ágyban kaptam, csakhogy mosolyogva keljek fel. Egyébként is nehezen, szinte már nyögve-nyelősen kelek. Teltek az évek, egyre kevesebbszer láttam Őt, pedig egy házban laktunk. A munkájába temetkezett. Mikor hazajött mindig feszült volt, és nem akart mást csak pihenni.
Egyszer szóba hoztam, hogy együtt élünk mégis nagyon kevésszer látom. Hiányzik. Nem kaptam mást, csak kiabálást, veszekedést, és hogy én ezt nem érthetem. Mindent csak miattam csinál. Ezután nem mertem már szóba hozni ezt. Ha hazajött fáradtan esett be az ágyba, és én csak hozzábújtam. Hiányzott az egész lénye. Örültem az együtt töltött pár órának.
Egy idő után elhidegültünk egymástól. Már nem is váltott ki belőlem örömöt, ha hazajött. Már nem sírtam át éjszakákat miatta. Talán már nem is szerettem. Máshol kezdtem el keresni a boldogságot, ha már Ő nem adja meg.

Most hazajött egy teljes hétvégére. Nem akartam Őt becsapni, ezért úgy gondoltam elmondom neki mit érzek.
- Beszélnünk kell – mondom a tőlem telhető legkomolyabban.
- Terhes vagy? – és szinte örömében a nyakamba ugrik.
- Nem- válaszom kizökkentette öröméből, s bosszúsan nézett rám – Már nem szeretlek – szeme könnyekkel lesz teli – Megcsaltalak – szavaim tőrként szúrják át szívét. Elkezdünk veszekedni. Mindketten védjük a saját igazunkat, bármi áron. Megüt. Elvesztem az egyensúlyom. Elesek. Beverem a fejem az asztal sarkába.
Kétségbeesik és elkezdi a nevemet mondani. Hangja elcsuklik, mikor meglátja a vértócsát a fejemnél.

Ránézek a barátomra. Nem tudok rá haragudni. A fiókban matat, majd megtalálja a fegyverét. Szemében már csak a megnyugvást látom. Megpróbálom megakadályozni, de nem tudom. Becsukja a szemét, egy könnycsepp gördül le megfáradt arcán, és egy szót suttog: - Sajnálom – és meghúzza a ravaszt. A földre esik, ujjai görcsösen markolják a fegyvert. Mellétérdelek zokogva, rájöttem hogy még mindig szeretem. Mindig is szerettem. Megbántam mindent. Minden az én hibám. Visszacsinálnám de nem tudom. Életem legnagyobb és legértékesebb kincsét vesztettem el.

Egy fényt látok. Fájdalmasan vakító, fehér fényt. Az Ő hangját hallom: - Szeretlek – remegő léptekkel indulok a hang irányába, remélve visszakapom Őt. Ahogy közelebb érek, már-már a fényben vagyok, meglátom alakját. Amennyire tőlem telik, olyan gyorsan futok hozzá. Nyakába ugrok. Szemét nézem, amelyben ismét látom a boldogságot, a játékos csillogást.
- Én is szeretlek – szorítom magamhoz, amennyire csak tudom.